Az előterjesztések tárgyalása mellett az Elnökség és a kerületek vezetői számoltak be munkájukról az Egyháztanács április 25-26-i ülésén. Átbeszélték az egyházi élettel kapcsolatos feladatokat, és az előttünk álló eseményeket készítették elő: a május 19-ei NextGenOnFire eseményt, a május 20-ai Országos Pünkösdi Konferenciát, illetve a május 25-ei Közgyűlést.

Az Egyháztanács célja volt, hogy egy helyi gyülekezethez köthető helyszínen tartsák a megbeszélést, és a kétnapos elvonulás közben szolgáljanak a gyülekezet áldására. Ezért a Magyar Pünkösdi Egyház Kármel Gyülekezetének vezetőségével is találkoztak a tanácstagok, ahol közösen gondolkodtak a gyülekezet imaházépítési projektjének terveiről. Április 25-én, csütörtökön este istentiszteletet is tartottak, és a hétköznapi időpont ellenére megtelt a gyülekezet. Kocsis József és Baráti Róbert szolgáltak ezen az alkalmon.

Kocsis József a János 21,1-14 alapján arról beszélt, amikor Jézus megjelenik a tanítványoknak a Galileai-tenger partján. Amikor a mély elkeseredés megkörnyékezte a tanítványokat, Jézus akkor is fiainak szólította őket. Mennyivel másabb ez, mint ahogy mi bánunk egymással.

A történet megértéséhez az előzményeket a tanítványok szemszögéből kell néznünk. A tanítványok három évig arra készültek, hogy Jézus király lesz, ők pedig a jobb és balkeze felől fognak állni, együtt uralkodnak és ítélnek vele. Azután elérkezik a nagyhét, Júdás árulása, Jézust letartóztatják, jön a nagytanács, megszületik az ítélet. Majd kezd nyilvánvalóvá válni, hogy Pilátus sem fogja megvédeni Jézust. Helyette megfeszítik, meghal, eltemetik. Pár óra leforgása alatt a tanítványok teljes jövőképe összeomlik. Keresztényként velünk is előfordulhat hasonló, amikor nagyon el vagyunk keseredve különböző dolgok miatt, és már nem látunk kiutat. De Jézus olyan, mint az a háló, amit a játszótereken feszítenek ki. Ugyan a lábunk-kezünk beleakadhat, beleeshet a lyukakba, de lezuhanni nem enged. Jézus szeretete most is ilyen – megtart.

János evangéliumában ez a történet már a harmadik alkalom volt, mikor Jézus megjelent a tanítványoknak. Péter, mikor elmegy halászni, mély szomorúság van benne, csalódott mindenben: a körülményekben is, önmagában is. Ebbe a helyzetbe érkezik meg Jézus, és úgy szólítja meg őket: fiaim, van valami ennivalótok? Ebben nincs sem ítélet, sem a rossz dolgok felhánytorgatása.

Jézus ma is így szólít meg minket, bármennyire össze van omolva bennünk minden.

Amikor a tanítványok kimondták, hogy nem fogtak semmit, azzal beismerték, hogy maguktól nem tudnak semmi olyat tenni, ami megelégítené őket. De belép Jézus a képbe, aki a partra hívja őket, ahol a parázson már ott sül a hal. A háló pedig az Ő szavára teljesen megtelik halakkal.
Jézus most is ezzel a szeretettel fordul felénk, mindig a fiainak tart, és így szólít bennünket, akármilyenek legyenek a körülményeink.

Baráti Róbert, tekintettel arra, hogy aznap reggel kapta az esti üzenetét, a prédikációját egy borítékra írta, amelyben előtte pénzt vitt a bankba. Elmondta, hogy ez a boríték azért vált alkalmassá arra, hogy a prédikációt ráírja, mert már nem pénzzel volt tele. Ugyanígy mi is akkor lehetünk Isten eszközei, ha nem vagyunk tele mással, és átadjuk magunkat neki.

A 2Móz 32,25-29-ben arról a történetről van szó, amikor a nép „megvadult”, és az aranyborjút kezdték el imádni, ezt olvasta fel alapigeként. A nép megvadult kifejezés azt is jelenti: a nép megfeledkezett magáról, vagy a nép fegyvertelen volt.

A mai kor egy aranyborjút imádó korszak, amikor az emberek leborulnak mindenféle dolgok előtt, és a hazugsággal szemben fegyvertelenekké válnak. Fontos, hogy Isten népe mutasson egy alternatívát a világnak.

Amikor Mózes visszaért a táborba, azt kiáltotta, hogy aki az Úré, az menjen oda hozzá. Lévi fiai voltak azok, akik ekkor a felhívásra odamentek. Mi is úgy lehetünk alkalmasak a papi szolgálatra, ha közelebb lépünk Jézushoz. A világban az aranyborjút imádják, de a kérdés, hogy mi hol állunk?

Lévi fiai felszentelték magukat azzal, hogy az Úréinak vallották magukat, és kardot kötöttek. Bennünket Isten nem arra hívott el, hogy egymást kaszaboljuk, hanem hogy az Igével rendet tegyünk magunkban és magunk körül, és éljük meg annak szavait. Amikor az Ige, mint kétélű kard, rendbe teszi az életünket, áldást nyerünk általa.

Az alkalom végén az Egyháztanács tagjai imádkoztak a gyülekezet tagjaiért, és megáldották Prekopa Zoltán lelkipásztort.