Négy ember vallotta meg a hitét Kecelen
Június 23-án bemerítési alkalmat tartottak a Magyar Pünkösdi Egyház Keceli Gyülekezetében, mely során négy ember vallotta meg Krisztusba vetett hitét.
Az alkalom során Rémán Dániel, a Keceli Gyülekezet lelkipásztora hirdette Isten igéjét.
Arról beszélt, hogy az ember ősidők óta igyekszik valamilyen módon javítani a hibáit, az elrontott döntéseit. Már tizenéves korban is kerülhetünk ilyen helyzetbe, de 65 évesen még inkább – utalt itt a legfiatalabb és legidősebb bemerítkezők korára.
A 20. század ideológiája azt hitette el velünk, hogy már nincs szükségünk Istenre, vallásra, mert az ismeret és a tudomány fogja megoldani a problémáinkat. Azonban itt vagyunk a 21. század elején és a posztmodern ember rájött, hogy ez mégsem így van. Mert tudjuk, hogy az ember problémája mélyebben van, mint az ismerete.
Nem ismerethiányban szenvedünk, hanem Istenkapcsolat-hiányban. Isten az, aki meg tudja változtatni az embert legbelülről, hogy aztán az ismerete is a helyére kerülhessen.
Az embernek mindig is voltak törekvései arra, hogy valahogyan megjelenítse Istent, vagy más vallásokhoz tartozó istenségeket – bálványokon, szobrokon, illetve képeken keresztül.
Ezeket aztán felruházták isteni tulajdonságokkal és megpróbálták valamilyen módon kiengesztelni és elnyerni a jóindulatukat. Előfordult, hogy akár emberáldozattal is megpróbálták egyensúlyba hozni a mérleget. Azonban az a bizonyos mérleg, amire olyan sokan számítanak, nem szerepel a Bibliában.
„Ha valaki úgy akar üdvözülni, hogy megpróbál szám szerint több jót tenni, mint rosszat, nem fog működni” – mondta Dániel.
A kegyelem nem így működik.
A rövid bevezető után Lukács evangéliumából olvasta Isten igéjét:
„A vámszedők és a bűnösök mindnyájan Jézushoz igyekeztek, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük.” (Lukács 15,1-2)
A vámszedők elkezdték felfedezni Jézust és tömegesen mentek hozzá, hogy hallgassák őt. A farizeusok, a vallásos emberek, azonban megütköztek ezen. Nem értették, hogy Jézus miért áll szóba ilyen bűnös emberekkel. Jézus azonban nem szégyellte a társaságukat, mert látta a szívüket és látta, hogy elindult bennük egy változás.
Elmondta nekik az elveszett juh és az elveszett drahma példázatát, melyek azt mutatják be, hogy Isten áldozatot hoz azért, hogy a bűnös embert megmentse, majd pedig áttért a tékozló fiú történetére.
A fiúnak el kellett jutnia a mélypontra, hogy eszébe jusson az édesapja és végül hazatérhessen.
Előfordul, hogy Isten megengedi, hogy megtörjön minket az élet, mert ez kell ahhoz, hogy hazatérjünk. Fontos, hogy amikor megtör az élet, ne Jézustól, hanem Jézushoz meneküljünk.
A tékozló fiút megtörte az élet, elérte a mélypontot, szégyellte magát, de tudta, hogy merre van a haza. Nem az a kérdés, hogy követünk-e el hibákat, hiszen ez elkerülhetetlen. A kérdés az, hogy tudjuk-e merre van a haza? Tudjuk-e, hogy Isten hazavár minket?
A történetben nem csak a fiatal fiú tékozol, hanem a bátyja is. A különbség az, hogy ő házon belül teszi ezt. Otthon van, mégis irigyli az öccsét, irigyli azokat, akik kicsapongó életet élnek.
Távolról csak a csillogást látja és azt, hogy ő valamiből kimarad. Viszont sokszor halljuk, hogy az ördög sokat ígér, keveset ad és végül mindent ellop. Az idősebb testvér nem látja, hogy milyen nehézségekkel, következményekkel jár elmenni „otthonról”.
Azonban Jézus azt mondja, hogy van hazaút! Akkor is, ha házon belül tékozlunk.
„Akkor vagyunk igazán otthon Isten jelenlétében, amikor nem a szolgái vagyunk, hanem a gyermekei.” Nekünk kell választanunk Jézus és a világ között, nem dönthetnek helyettünk a szüleink, vagy mások, nekünk kell meghoznunk a döntést, hogy Isten gyermekei szeretnénk lenni.
A történet végére érve Dániel kiemelte, hogy a testvérek mellett az apa is tékozol. „Rápazarolja” a szeretetét arra, aki nem érdemli meg, de természetesen ez a szeretet nem vész kárba. Jézus ugyanígy gondolkozik rólunk. Szeret minket, pedig nem érdemeljük meg.
Nem kell önerőből küzdenünk azért, hogy helyrehozzuk a hibáinkat, egyszerűen tudnunk kell, hogy merre van a hazaút. Tudnunk kell, hogy Isten vár ránk és az ő kegyelme elég nekünk.
A Rómaiakhoz írt levélben a következőt olvassuk: „Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk? A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele feltámadásának hasonlóságában is.” (Róma 6,3-5)
Amikor Isten új kezdetet kínál nekünk, nem félig kínálja fel, hanem teljes mértékben. Az új kezdetet úgy írja le, mint egy halál és egy feltámadás. A bemerítkezéssel is egy új élet veszi kezdetét.
Ennek ellenére, hangsúlyozta Dániel, akár házon kívül, akár házon belül, de mindannyian tékozlunk és tékozolni fogunk, mert bűnös emberek vagyunk. Az a fontos, hogy tudjuk-e, hogy merre van a haza? Felismerjük-e a szeretethidat Isten és ember között?
Nem kell a saját erőnkre támaszkodnunk és nem kell egyedül megoldanunk az életünket. Ez nem azt jelenti, hogy nem is kell megpróbálnunk változtatni a helyzetünkön, hiszen az igében is látjuk, hogy Isten értékeli, amikor az ember elkezdi őszintén keresni őt. Azonban az Úr tudta, hogy nem vagyunk képesek egyedül visszatalálni hozzá, ezért ő maga épített hidat számunkra, ami átvisz minket a másik oldalra. Ez a híd pedig Jézus Krisztus.
Az igehirdetés után a négy bemerítkező megosztotta a személyes bizonyságát, majd pedig bemerítették őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek a nevében. Ezt követően áldást kértek rájuk és a dicsőítő csoporttal közösen elénekelték az ároni áldást.
Az igehirdetés visszahallgatható a következő linken:
https://fb.watch/tzry3AoCzK/