Egy férfi, Tamás vallotta meg nyilvánosan a hitét 2025. november 22-én a Soproni Evangéliumi Gyülekezetben tartott bemerítési istentiszteleten.
Tamás megosztotta a gyülekezettel, hogy hogyan jutott el eddig a döntésig: „Azért szeretnék most bizonyságot tenni, hogy tudjátok: nem vagyunk egyedül még a legrosszabb percekben sem. Hasnyálmirigyrákom van, de nem ezért szeretnék bemerítkezni, az én történetem sokkal régebbre vezet vissza. Vásott utcagyerek voltam, gyerekbűnöző, verekedős, csavargó, dohányoztam is. Többször kirúgtak az iskolából. Mégis, valahogy mindig éreztem, hogy az Úr terelget, és nem engedi, hogy túl mélyre süllyedjek. Akkor ezt még nem vettem komolyan, nem értettem, mi történik velem. 19 éves koromban jött az áttörés. A Pepsi Szigeten találkoztam Norbival, akivel hosszan elbeszélgettünk. Kiderült, hogy mindketten soproniak vagyunk, így a beszélgetést később otthon is folytattuk. Ő akkor elvetette a szívemben a hit pici magját. Ez a mag később növekedni kezdett és gyümölcsöt termett az életemben. Ezért kértem fel ma Norbit, hogy ő merítsen alá. 21 éves koromban, a gimnázium idején megkeresztelkedtem. Ez volt az a pont, ahol közelebb kerültem Istenhez, és az életem 180 fokos fordulatot vett. A vele való szorosabb szövetségből kaptam olyan igaz barátokat, akik ma is mellettem vannak. Kaptam egy feleséget, gyerekeket, egy teljesebb, minőségi életet, gazdagabb jövőt, boldogságot. Folyamatos isteni nevelést, tanulást és szellemi támogatást. Aztán jött a betegségem, ami belső feszültséget hozott a szívembe. Sokszor úgy éreztem, mintha az ördög ott ülne a vállamon, és súgná, hogy káromoljam az Urat. De én nem akarom szidni Őt, mert úgy érzem, mindent tőle kaptam. Egy nap, amikor hazafelé jöttem a kórházi vizsgálatról, hallottam, hogy a papréti zsinagógában egy kölni zsidó kórus koncertet ad. Elmentem, és ott találkoztam Norbi szüleivel. Régi kapcsolatom volt velük, és nagyon jól esett a közösen töltött idő. A koncert és a hosszú beszélgetés után úgy mentem haza, mintha a föld fölött lebegnék. Éreztem, hogy vissza kell térnem arra az útra, amit az Úr adott nekem. A többórás beszélgetés végén megvallottam a bűneimet, lezártam a régi életemet. Letettem a csomagot, amit eddig cipeltem, és nem akarom tovább vinni. Tiszta szívvel akarok élni. A bemerítkezéssel azt a szövetséget szeretném megpecsételni, ami Isten és köztem van. Nem félelemből teszem, Isten elvette tőlem a félelmet és a fájdalmat. Bármi is lesz a harcom vége, nem félek, mert tudom, hogy valaki velem van, sosem vagyok egyedül. Egész életemben éreztem, hogy valaki ott van mellettem, még a legrosszabb percekben is. Egy bűnöző utcagyerekből lettem családapa, szociálpedagógus, gyereknevelő óvóbácsi.
Jézus szavaival szeretném zárni: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz énbennem, ha meghal is, él.” (Jn 11,25)
