„Bizony, elég volt abból, hogy a múltban a pogányok szokása szerint kicsapongásokban, kívánságokban, részegeskedésekben, dorbézolásokban, tivornyázásokban és szentségtelen bálványimádásokban éltetek.” (1Pt 4,3)

Káros, hátrányos, rossz, de akár bűnös szokásokhoz nem amiatt ragaszkodunk, mert nem tudunk rajta változtatni, hanem mert szeretjük a gonoszt, a bűnt, a hamisságot. A kísértések is amiatt vesznek erőt rajtunk, mert szeretjük a bűnt. No, nem a bűnbeesés kudarcát, vagy a kijózanodás/ráeszmélés fájdalmát, hanem a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét szeretjük (Zsid 11,25). A szexuális határátlépések, a rosszindulatú cselekedetek, tisztátalan beszédek kárt okoznak bennünk, meglopnak bennünket, kilopják belőlünk a „méltóságot”, azt az emelkedett pozíciót, amelybe Isten helyezett be minden embert. Amit azonban szívünkből megutálunk, attól hamarosan el is szakadunk.

Az ókori rómaiaknál a halálraítéltet szorosan hozzákötözték fáslikkal egy hullához, majd napokig (azaz: mindhalálig) magukra hagyták a „párost”. Pál apostol ezt az undorító állapotot így fogalmazza meg: „Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála legyen Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (Róm‬ 7,24-25)

Ha már mélységesen megundorodtunk a gonosz érzéseinktől, szavainktól, tetteinktől, akkor jutunk el a valódi választási lehetőségre. Ehhez azonban ki kell mondanunk, hogy „eddig szerettem a bűnt, de már megutáltam.” Ahogy lehetséges növekedni és meggyökerezni a szeretetben, úgy lehet növekedni és meggyökerezni az utálatban is. Ebből fejlődik ki a „bűngyűlölet”, amely önmagában még nem azonos a szabadulással, bár nagyon megkönnyíti azt. A szabadulás Jézus Krisztus hatalmával történik meg és az ő szerelmének belénk áradása tölti fel a „korábban szeretett bűn” helyét. Az Isten szerelme erőt és tisztánlátást ad, így világosan fogjuk látni a bűnnek gonosz természetét s egyúttal erővel is rendelkezünk annak legyőzésére és a szabadság megtartására.

Válasszuk tehát és kívánjuk meg a „Krisztus minden ismeretet felülmúló szeretetét” (Ef 3,19)

D. Nagy Tamás