„Elgazdagodás”

„Bizony mondom nektek, hogy gazdag ember nehezen megy majd be a mennyek országába” (Mt 19,23)

Még az interneten sem találtam olyan fogalmat, hogy elgazdagodás. Ellenben az elszegényedésre rengeteg találatot kaptam, még többnyelvű ajánlat is feljött. Ugyanígy gyakori fogalom az elsivatagodás, elévülés, eltérítés is, amiből azt a következtetést vontam le, hogy az el igekötő sokszor egy rossz folyamatot, leépülést jelent. Nem így a gazdagodás, ami a világ mércéje szerint csakis jó lehet.

Úgy gondolom, ez Istennél nem ilyen egyértelmű. Ahogy telnek hívő életem napjai, egyre inkább azt értem meg, hogy Isten országa és ez a világ gyakran teljesen ellentétes értékrend szerint működik – a célok teljesen különbözőek, és az emberek értékelése is teljesen más.
Gondoljunk például a gazdag és Lázár történetére, ahol a gazdag nincs nevesítve a történetben, a hajléktalan Lázár viszont igen (Lk 16,19-20). Ha ez a történet ma játszódna, pontosan fordítva lenne. Ez is jelzi, mennyire más Isten értékrendje, mint a miénk.
Sokan szeretnek hivatkozni arra, ha egy ismert gazdag emberrel találkozhattak, főleg, ha még beszélhettek is vele – pedig lehet, hogy Jézus ezek közül nagyon sokakat a „nem ismerlek benneteket” kategóriába sorol.

Sok pénz, nagy torzulás
A gazdagságból való kiábrándulásom Moszkvában, a Kremlben történt. Mutogatták a rengeteg gyémánttal díszített ruhát, és elmondták, hogy a varrónőt, aki készítette, megvakították, hogy több ilyen gyönyörű ruhát ne csinálhasson. Állítólag a különleges építészekkel is ugyanezt tették. Ott szakítottam az ilyen „alkotások” csodálatával. Leültem és nem mentem tovább, ettől kezdve nem érdekelt egyetlen cári ruha és épület sem, pedig azokban állítólag még több „érték” volt.
Egy könyv olvasása közben gondolkoztam el nemrég. Egy jóindulatú személy, aki szegényen próbált minden helyzetben másokon segíteni, mikor egyre nagyobb beosztásba került, megváltozott és önző, eltorzult emberré vált. Saját magáról így nyilatkozott: „Valami történt velem az utóbbi években. Valamit elveszítettem. Hát igen, a célt, azt veszítettem el”.
Elgondolkoztam azon, hogy ez mennyiben vonatkozik rám. Megtérésemkor, mikor valójában semmim nem volt, felforgattam hitem megvallásával a kollégiumot, ahol laktam, a katonaságban a szakaszomat, az első munkahelyeimet. Aztán családossá váltam és egyre többet küzdöttem az anyagi dolgokért, a boldogulásért. Én nem tévesztettem el a célt?
El kell ismernem, hogy sajnos változás történt az értékrendemben. Már nemcsak az Isten országa foglalkoztat. Fontos lett, hogy minél megnyugtatóbb életkörülményeket biztosítsak számunkra, de közben elhalványult az Isten után való vágyakozás. Már terveim, céljaim vannak itt a világban, aminek nem sok köze van Istenhez, legfeljebb annyi, hogy kérem őt, hogy azokat adja meg számomra. A gazdag ifjú története alapján, vajon én be fogok jutni a mennyek országába?

Add el, oszd szét
Mennyivel mást mond a Venezuelából jött fokolarina, Reydibel Mesa! Az Élő Víz 2022/II-es számában a terveivel kapcsolatban így nyilatkozik: „Nem sokat gondolkodom a jövőn, inkább azzal foglalkozom, hogy naponta Jézus kezébe tegyem életemet. Jövőm Jézus terveitől függ, de érzem, nyitott vagyok arra, amit a Szentlélek mond majd.”
A gazdag ifjúról szóló történet (elnézést, de elterjedtsége miatt végig az ifjú kifejezést fogom használni, annak ellenére, hogy nincs pontosítva a kora az evangéliumokban) a Biblia egyik alaptörténete. Emberileg vizsgálva pozitív személyisége volt, Jézus is megkedvelte (Mk 10,25). Ha ma élne, valószínűleg beépülne valamelyik keresztény közösségbe, hiszen hitt abban, hogy Jézus Istentől jött, mi másért kérdezett volna olyat tőle, amit földi ember nem tud megválaszolni, hogy mi jót tegyen, hogy elnyerje az örök életet? A kibontakozó párbeszédből kiderül, hogy az ifjú a saját értékítélete szerint megtartotta a parancsolatokat és követte a vallási előírásokat. (Mt 19,18-19) Amikor megkérdezte, hogy „mi fogyatkozás van még bennem”, az már túlmutat az előzőeken. Jézus válasza ugyanis az értelmezésem szerint már nem az örök életre vonatkozik, mert így szól: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el a vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, aztán jöjj és kövess engem.” (Mt 19,21) Ez egy kiemelkedő ajánlat volt. Követhette volna Isten Fiát és kincse lett volna a mennyben, örök kincs, a földi mulandó gazdagság helyett. Utólag annyira világos, hogy mit kellett volna tennie, de neki ott, akkor kellett döntenie.

Az utolsó idők kísértései
Ne ítéljük el a gazdag ifjút, mert nem tudjuk, hogy mi, akkor, ott mit tettünk volna. Inkább fordítsuk magunk felé a kérdést, mert ez a történet nekünk is megíratott. Mi milyen választ adunk Jézusnak, amikor váratlanul elénk tárja az ő akaratát, ami teljesen más, mint amit mi szerettünk volna? Ma sem könnyű lemondani dédelgetett vágyainkról, vagy éppen az addig elért „kincseinkről”.
Az elgazdagodás az utolsó idők keresztényeinek is kísértést jelent, amit szellemi leépülés követ, ami eltakarja előlünk az Isten világát. A laodiciai gyülekezetnél – ami a teológusok szerint a legutolsó időszakot jelképezi – a meggazdagodás együtt járt a vaksággal. A helyes hitelv, Jézus Krisztus Isten Fiának való elismerése megvan, de a szellemi látás megszűnik. Akik azt gondolják, hogy meggazdagodtak, és már mindent tudnak, mint a mai idők keresztényei – akik bátran véleményezik elődeink teológiai tévedéseit, de hitüket nem követik –, azoknak Jézus azt üzeni, hogy valójában szegények és vakok (Jel 3,17-18).
Az örök életnek és a mennyei kincseknek, jutalomnak, különböző ára van. Az örök élet árát nem lehet kiérdemelni – azt csak Isten Fia tudta kifizetni. Az Isten országának kincseit és annak jutalmát viszont több helyen úgy említi a Biblia, hogy erre az áldozatra alapozva azt már nekünk kell megkeresnünk, megtalálnunk és megvásárolnunk. Mi valamikor rátaláltunk erre a kincsre, és hiszem, hogy felragyogott annak értéke. De a kérdés, hogy ezek után mit tettem, tettünk, és hogy ez lett-e a legfontosabb számomra?

Isten, vagy mammon?
A gazdag ifjú, amikor meghallotta az Isten előtti tökéletessé válásnak a feltételét, szomorúan eltávozott. A szomorúság, akárcsak a boldogság, egy következmény, ami jelzi, hogy amit teszünk, vagy ahogyan élünk, az nincs összhangban Isten akaratával. Még véletlenül sem akarom általános elvként felállítani, hogy mindenkinek el kell adnia és szét kell osztania vagyonát. Bizonyos vagyok benne, hogy egy családos emberhez nem így szól az Úr, akinek a Biblia szerint kötelessége gondoskodni családjáról, mert ha nem teszi, rosszabb a hitetlennél (1Tim 5,8). De úgy gondolom, Jézusnak mindenki számára van egy személyes útja, terve, amin vezetni akar bennünket.
Miután elment ez az ifjú, akkor Jézus megjegyzi, hogy milyen nehezen jut be a gazdag a mennyek országába. A tanítványok megdöbbentek, amikor ezt hallották. Engem ez a megdöbbenés figyelmeztet és elgondolkoztat. Nem lehet kétfelé szolgálnunk, ha Istent igazán követni akarjuk. Vagy az egyiket szeretjük, vagy a másikat, „nem szolgálhatunk egy időben Istennek és a mammonnak” hangzik a hegyi beszédben (Mt 6,24).
Pedig ami ma folyik a fejlett nyugati kereszténységben, az ennek a kettőnek az összehangolása, egyeztetése. Amikor tudom, hogy valami rosszat teszek, az még magában hordozza a megtérés lehetőségét. Amikor viszont kiválogatott bibliai igék alapján hitelvet csinálok abból, ami helytelen az életemben, az már meghamisítása az evangélium üzenetének.

Adj Uram! De mit?
Kit, vagy mit szolgálok? A lényeg a szolgálaton van, nem csak annak eredményén! Ha Jézust követem, kincset gyűjtök a jövőre, viszont ha csak én kérem folyamatosan, hogy ő adjon nekem javakat, áldásokat itt a földön, akkor ez nem más, mint a mennyei kincs aprópénzre váltásra.
Annyi imakérés van, de a legtöbb csak földi dolgokról szól, és közben dobálózunk isteni ígéretekkel, amiket arra alapozzuk, hogy mi jár nekünk, ha Jézusban hiszünk. Ilyen a jólét, az egészség, aztán pedig örök élet, mert ő azért lett szegénnyé, hogy mi gazdaggá legyünk (2Kor 8, 9). Mekkora hamisítás ezt a gyönyörű igehelyet anyagi dolgokra korlátozni!
Az „Úr vezetése” sokszor nem más, mint saját vágyak beteljesítésének magyarázata. Aztán azt érezzük, hogy boldogság helyett sivár, üres az életünk, és mellette sajnos hiteltelen is.
Mi legyen az anyagi javainkkal? „Elgazdagodás” helyett legyünk szegények, ez a megoldás?
A Biblia egészét nézve nem gondolom, hogy Isten lélekölő szegénységben akarna bennünket járatni, sőt, egy állandó gondoskodást ígér, de ezt nem célként, hanem ráadásként akarja adni:
„De keressétek először az ő országát, és igazságát, és és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek (Mt 6,33).

Korlátok
Eddigi tapasztalataim alapján azt látom, hogy működik az áldás Isten népe között anyagi értelemben is. Megfigyeltem azonban, hogy ez nem egy vég nélküli gazdagodást jelent. Amellett, hogy Isten gondoskodik szükségleteinkről – ehhez a becsületes munkát várja el tőlünk –, sok esetben egy „korlátot” is ad hozzá. Vigyáz ránk, nehogy csapdába ejtsenek e világ fényűző dolgai, vagy esetleg hivatali magaslatai, sikerei. Fogadjuk ezt is hálaadással, mert az anyagi dolgok felé legjobb hozzáállás a hálaadás és a megelégedés. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy jobban biztonságban van anyagi megélhetésünk, ha az Úr szavára tudunk bizonyos javakról lemondani, másoknak jót tenni vele, mintha görcsösen ragaszkodnánk azokhoz.
Felfoghatatlanul dicsőséges korok előtt állunk. Úgy gondolom, keveset foglalkozunk ezzel, nagyon beleragadunk a jelenlegi anyagi világ dolgaiba. Ha nincs távlati látásunk térben és időben, akkor a magunk helyzetét sem tudjuk jól megítélni, mert nem az örökkévalóság szerint gondolkozunk. A Krisztus eljövetele utáni vágyakozás háttérbe szorult a mai időkben, legtöbbször kimerül négy adventi gyertya meggyújtásában az év végén. Próbálunk berendezkedni ebben a világban és szeretnénk itt jól érezni magunkat. Pedig, ha belenéznénk együttérzően a mai világ szenvedéseibe, igazságtalanságaiba, akkor kiáltanánk, vágyakoznánk „valami jobb után”, mint ahogy a Zsidókhoz írt levél 11. részében felsorolt hithőseiről is olvassuk (Zsid 11, 16). Mikor imádkozom Jézus mielőbbi visszajöveteléért, mindig érzem, hogy ez egyezik a Szentlélek akaratával.

Nem tudok élni nélküle
Nem tudom elképzelni, hogy ne ez legyen az utolsó korszak ebben a világban. De ha tévednék, és nem így lenne, még akkor is sokan közülünk 50 év múlva, de legkésőbb 100 év múlva már bizonyosan nem leszünk itt, ezek pedig össze nem hasonlítható idők az „örök korok” hosszával.
Általános megállapítás, hogy fogyasztói társadalomban élünk. Ez egy nagyon veszélyes állapot Isten népe számára, mert hatással van ránk is. Ez azt jelenti, hogy egyre többet kívánok azokból, amik valójában csak földi javak, élvezetek, aminek nagy része nem is szükséges, de kell, de vágyom rá. Gyakran még zúgolódunk is ezek hiánya miatt, mert a környezetünk és a média belénk sulykolja, hogy ezek nélkülözhetetlenek a számunkra.
Egy igazi Jézust követő ember nem lehet boldog a „fogyasztói kereszténységben”, mert az a széles, és nem a keskeny út, nem jó irányba vezet (Mt 7,13). Nem erre lettünk teremtve!
Az elején említett könyvben (Sztrugackij: A Kárhozott város) a főhős ismerőse erre mutat rá, amikor érzékelte a céltévesztést az elgazdagodott barátja életében. Kell lennie bennünk egy belső igénynek, mondta, hogy ne csak a jólét különböző formáiban éljünk gondtalanul, hanem hozzá kell járulnunk annak a „közös templomnak” az építéséhez, ami a világ kezdete óta épül, ami maradandó értékeket őriz meg, és közben szolgál másokat. Mennyire hívő gondolat ez egy szocialista időkben íródott szovjet írótól!

Kend meg a szemed!
Mindig nagyra értékeltem azt a tevékenységet, ami biztosítja, hogy egyik társadalom a másik után életben maradhasson, és követhesse egyik nemzedék a másikat. Nem látványos, hanem sokszor fárasztó, néha monoton munka a gyermeknevelés, vagy a szociális és egészségügyi munka, de úgy gondolom, Istennél ennek örök jutalma lesz. Ugyanígy jutalma lesz a mi szolgálatunknak az egyházban, gyülekezeteinkben. Lehet, hogy nem vagyunk nagy prédikátorok, csodatevők, de ha bármivel hozzájárulunk a közösség építéséhez, az Istenért végzett szolgálat.
A gazdag ifjú, mikor elment, nemet mondott Jézus útjára, megmaradt a „saját gazdagságában”. Ma is elmennek egyesek a gyülekezetekből, vagy nem csatlakoznak azokhoz, arra hivatkozva, hogy ilyen egyházakba, gyülekezetekbe, amilyenek most vannak, nem akarnak tartozni, mert látják a problémákat, a rossz példákat. Ilyenkor valójában Jézust hagyják ott, őt nem követik. Az efézusi levélben Pál apostol világosan leírja, hogy a földön Jézus teljességgel egyedül az Egyházban van jelen (Ef 2,19-22). Ebbe az Egyházba kell beépülnünk tevékeny tagokként, élő kövekként (1Pt 2,3), mert csak ezáltal leszünk benne az Isten által működtetett „mennyei vérkeringésben”. Jézus, a Jelenések 2-3-ban szinte mindegyik gyülekezetet – és ezzel együtt szinte mindegyik gyülekezeti kort – bírálja, de mégsem az eltávozásra szólít fel, hanem a megtérésre.
A már említett laodíceai gyülekezetben, vagyis az utolsó idők keresztényei között is vannak, és lesznek győztesek, akik számára kiemelkedő ígéretei vannak Jézusnak. Ehhez viszont meg kell fogadnunk a tanácsát. Be kell „kennünk a szemünket”, hogy lássuk Isten dicsőségét, és az ő szavára hallgatva követnünk kell őt. Nekünk is, mint a gazdag ifjúnak kiváltságos lehetőségünk van. Ebben az elmúló világban olyan értéket hozhatunk létre, és ezáltal olyan kincset gyűjthetünk, ami örökké megmarad, de vigyázzunk nehogy közben „elgazdagodjunk”.

Ádámkó András