Az Október a reformáció hónapja programsorozat keretében tartott ünnepi megemlékezést a budapesti Reformáció parkban a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa 2020. október 31-én.

„503 év távlatából az egykor szemben álló felek késői utódaiként megbékélten mondhatjuk: a wittenbergi kalapácsütések nem hiába hangzottak messzire” – fogalmazott köszöntőbeszédében Fischl Vilmos. A MEÖT főtitkára kiemelte: „Nekünk, magyaroknak – legyünk bármilyen felekezethez tartozók – könnyű a hit ajándéka mellé felsorolnunk a reformáció ajándékait. A protestantizmus őszinteségét. Az örökös kérdezés jogát. A viták tüzében edzett igazságkeresést. A vallás személyességének, a gondolat szabadságának kimondását. Az írott szó cselekvő igévé tételét. A nemzetünkhöz ragaszkodás megerősítését.” Az evangélikus lelkész beszédében Luther Márton 95 tételének megtérésre felszólító első pontjára utalva elmondta: „Ez a reformációnak jelentős és maradandó, sarkalatos igazsága. A megtérőnek és a környezetének áldás a megtérésből eredő élet.”

A köszöntőt követően Pataky Albert, a Magyar Pünkösdi Egyház elnöke mondott imádságot, majd a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium diákja szavalt.

„A keresztények közössége nem emberi alkotás” – fogalmazott ünnepi beszédében Kecser István. A Magyar Pünkösdi Egyház főtitkára kiemelte, hogy „a kereszténység nem csupán egy a kultúrák sorában, nem egy sajátos erkölcsi értékrendszer, nem pusztán történelmi örökség, hanem mindez együtt is, de lényege és alapja a hívők személyes meggyőződése Jézus Krisztusban.” A szónok a keresztény és világi gondolkodás különbözőségéről, a jó és a rossz megkülönböztetésének fontosságáról beszélt, tovább hangsúlyozva, hogy a kereszténység eszméit ma számos módon próbálják elnyomni. Keresztényként „azt valljuk, hogy akaratunktól, szándékunktól függetlenül létezik egy rend, amelyben az emberi lét minden kérdésére teljes és tökéletes választ kapunk. Azt valljuk, hogy ez a rend magasabb értékű, minőségű és tekintélyű, mint bármely emberi alkotás. Ehhez képest minden emberi alkotás csak közönséges.” Kecser István a keresztény értékrend és a világi ideológiák közötti egyre táguló szakadékról is szólt, figyelmeztetve, hogy vegyük észre a javak igazságtalan elosztásának, vagy a magzati élet kioltásának egyre szélesebb körű elfogadottságát.

„Keresztényként hiszünk abban, hogy az isteni eredetű törvényeket semmiféle emberi törvény nem írhatja érvényesen felül, ezért a jog – bármilyen többség is alkotta azt meg – csak akkor legitim, ha megfelel Isten törvényeinek. Szilárdan hiszünk abban, hogy az embernek szüksége van önmagán kívül egy szilárd pontra, egy időtálló, megbízható viszonyítási rendszerre, amellyel képes értelmezni és értékelni saját létét. Szükségünk van arra a zsinórmértékre, ami nem a saját felismerésünk, tudásunk alapján alakul ki – mert az mindig változik –, hanem olyanra, ami minden korlátunktól és felismerésünktől független. Ami időtől és körülményektől függetlenül alkalmazható és eredményes” – hangsúlyozta a szónok.

„A reformátorok üzenete: vissza az eredethez, vissza Isten kinyilatkozásaihoz, azaz vissza az élethez” – fogalmazott Kecser István. – „Ma sem más az egyház küldetése, mint képviselni az emberek előtt, hogy Jézus a Krisztus, a Megváltó, halálból életbe vivő üzenetét és munkáját. Ebben nincs helye megalkuvásnak!” A szónok az egyház egységével kapcsolatban kifejtette, hogy bár sajnálatosak a felekezeti határok, de a megosztottságot ma sokkal inkább az új szellemiségre nyitottak és a hagyományos értékekhez tartozó keresztények között látja egyre erősebbnek. Kecser István szerint „megérett az idő egy új reformációra”. A Magyar Pünkösdi Egyház főtitkára záró gondolatában az egyéni döntés súlyára hívta fel a figyelmet. Kecser István hangsúlyozta, hogy a reformátorokhoz hasonlóan a mai keresztényeknek is meg kell hozniuk azokat a személyes döntéseket, amik újból Jézus Krisztus személyét állítják a középpontba.

A felszólalókon túl, áldást mondtak Karsay Eszter és Somogyi Péter református lelkipásztorok, Mészáros Kálmán baptista lelkipásztor és Aradi György, a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség lelkésze. Az ökumenikus ünnepségen a jelenlévő protestáns felekezetek képviselői virágokat helyeztek a reformáció emlékművéhez.
Az ünnepségen a Fóti Baptista Fúvóskar működött közre.

Kecser István az Október a reformáció hónapja programsorozat 2020.10.31-i megemlékezésén elhangzott ünnepi beszéde:

Az Eklézsia két évezredes története számos tanulsággal szolgálhat a magát tagjának, részének tartó – ahogy ezt egyszerűen mondani szoktuk: hívő – ember számára. Az egyik legfontosabb tanulság az, hogy még az olyan nagy fordulatok is, mint a reformáció, mindig személyes értékelésből és döntésből indulnak. Ha félezer évvel ezelőtt a hívők közül néhányan – akiket ma reformátorokként tisztelünk – személyesen nem jutottak volna más meggyőződésre, mint amit a mainstream egyházi gondolkodás képviselt, soha nem indult volna el a megújulás, az újraformálódás folyamata.

Hogyan vetődhet fel egyáltalán a kérdés? Mi indokolhat egy elemző, értékelő gondolkodást, aminek eredménye azután lehet egy – akár gyökeres – szemléletváltás is?

Az egyik feltétel az, hogy a mi magunk, vagy a minket körülvevő világ – akár benne az Eklézsia is – eltávolodjon attól a rendtől, ami korábban létezésének alapját és egyben értelmét is jelentette. Ehhez – ahogy azt a történelem már bizonyította – nem kell túl sokat tennünk, az emberi gyarlóság önmagában elegendő hozzá, és kijelenthetjük, hogy a világ számára ez már természetes állapot.
A másik feltétel, hogy ezeket a változásokat mi észleljük, ehhez pedig az kell, hogy ismerjük az eredeti rendet, legyen összehasonlítási alapunk.
A harmadik feltétel, hogy ez az alap számunkra tekintély legyen, és ezért legyen készség, szándék bennünk a hozzá való igazodáshoz.

Ma a kereszténység, még közelebbről az Eklézsia képviseli a teremtésben kijelentett rendet. Az Eklézsia, mint Krisztus teste, akiben a Krisztus lelke lakozik, természetében hordozza ezt – legalábbis ez a rendeltetése, létezésének értelme.
A keresztények közössége tehát nem emberi alkotás, hanem egy, az őt körülvevő világtól különböző – mondhatjuk: idegen – törvények alapján működő közösség. A kereszténység nem csupán egy a kultúrák sorában, nem egy sajátos erkölcsi értékrendszer, nem egy történelmi örökség – bár jelentheti mindezt együtt – de valódi lényege, alapja a hívők személyes kapcsolata Jézus Krisztussal.

A keresztények világnézete, az a pozíció, amelyből a világot értelmezik, az Isten törvénye. És mivel a világ nem ebből a nézőpontból szemléli magát, hanem az embert, tehát önmagát állítja középpontba, szükségszerűen világlátásunk is különbözik. A keresztény világlátás megkülönbözteti a Jó és a Rossz fogalmát, méghozzá az Isten törvényei alapján. Az Isten nélkül élő ember legfeljebb saját szempontjai szerint képes hasonló különbséget megfogalmazni, ezért jutott mára oda, hogy lényegében csak számtalan jó, helyes megoldást akar ismerni, a rossz fogalmát pedig száműzni szeretné az életéből. A keresztény világlátás szerint az embernek saját érdekében szüksége lenne ezeknek a kategóriáknak határozott megkülönböztetésére, méghozzá azon az alapon, amit a világ rendjében építőnek, értékteremtőnek, és végső soron az életet szolgálónak, és – a másik, a rossz oldalon – amit az ősi rend felbontójának, rombolónak, káoszt okozónak, és végső soron öngyilkosságnak ismert fel.

A világ azt vallja, hogy nem léteznek abszolút értékek, vagy ha mégis, azoknak eredete és célja egyaránt az emberben van, nincs ezen felüli, kívüli tekintély. Az Eklézsia azt vallja és képviseli, hogy az így gondolkodó, tehát az Istent számításon kívül hagyó ember kivédhetetlenül az Életet és annak garanciáit hagyja számításon kívül. Azt valljuk, hogy akaratunktól, szándékainktól függetlenül létezik egy rend, amelyben az emberi lét minden kérdésére teljes, tökéletes válaszok vannak. Azt valljuk, hogy ez a rend magasabb értékű, minőségű és tekintélyű minden emberi alkotásnál, szent, amelyhez képest minden emberi alkotmány közönséges.

Ma ennek a két világlátásnak harca egyre egyértelműbb, látványosabb. Láthatjuk, hogy a világ hogyan sodródik egyre távolabb azoktól a természetes fundamentumoktól, amit a Teremtő Isten megalkotott. És láthatjuk azt is – az anyagi javak megteremtésének és elosztásának mélységesen igazságtalan, álságos rendszerétől, vagy éppen a magzatgyilkosságtól kezdve az azonos neműek terméketlen kapcsolatainak térhódításán keresztül a szélsőséges ideológiák és téveszmék okozta brutális gyilkosságokig – hogy mi ennek a következménye.

Igen, mi keresztények, másképpen gondolkodunk az élet eredetéről, értelméről, mások a céljaink és értékeink, és mások az eszközeink is.
Igen, mi hiszünk az ember férfivá és nővé teremtésének tényében, hiszünk a szeretet és a hűség törvényei alapján működő szövetség értékeiben, gyümölcseinek maradandóságában….
Hiszünk abban, hogy az isteni eredetű törvényeket semmiféle emberi törvény nem írhatja érvényesen felül, ezért a jog – bármilyen többség alkotta is meg – valójában nem legitim, ha nem felel meg az isteni, a szent rendnek.
Igen, szilárdan hiszünk abban, hogy az embernek szüksége van egy önmagán kívüli szilárd pontra, egy időtálló és megbízható viszonyítási rendszerre, amelyhez képest – és amelynek alapján – értékelni, sőt, egyáltalán értelmezni tudja saját magát. Szükségünk van arra a zsinórmértékre, ami nem a saját felismeréseink és tudásunk révén alakul ki – merthogy ez folyamatosan változik – olyanra, ami minden korlátunktól és felismerésünktől, sőt időtől és körülményektől független, alkalmazható és eredményes.

A keresztény ember tehát meg akarja, és Szentlélek segítségével – természetesen bizonyos korlátok között – meg is tudja különböztetni a szentet a közönségestől. Ez az akarat, törekvés megnyilvánul abban, ahogy a világ értékeiről gondolkodik, ahogy életének akár leghétköznapibb területein a fontossági sorrendet megállapítja, ahogy kapcsolatait alakítja, de még a szótárának tartalmában, szóhasználatában is. A teremtett világban az ember kivételes ajándéka a kommunikációs eszközök óriási tárháza, és a bennünk levő lényeget is ezt a hallatlanul színes, differenciált eszköztárat használva osztjuk meg a körülöttünk élőkkel. Ha ez a lényeg közönséges, akkor megnyilatkozásaink is közönségesek lesznek. Ha ez a lényeg – nagy szó, talán sokak szerint nem is lenne jogunk használni! – szent, akkor megnyilatkozásaink tartalma, és formája egyaránt felülemelkedik a közönségesen, megjeleníti és képviseli a szentet, a magasabb rendűt.

Ma bizonyos szavak lassan, de egyre világosabban új, más értelmezést kapnak. Politikai korrektségnek nevezzük azt a gyakorlatot, amikor megpróbálunk bizonyos fogalmakat leválasztani azok természetes, évszázadok óta elfogadott tartalmáról, vagy amikor feltöltjük őket olyan értelmezéssel, amelyek soha nem voltak sajátjai, vagy amikor csak egyszerűen eltereljük velük egymás figyelmét az igazságról és egy magunk választotta értékrend értelmezését próbáljuk támogatni velük.

Nehéz kimondani, de az Egyházat is fenyegeti ennek veszélye. Fenyegeti az, hogy a minket körülvevő világ gondolkodása, kommunikációja egy olyan zsákutcába csábít minket, amelyben elsőször a határ tűnik el a szent és közönséges között, majd észrevétlenül eltűnik a szent maga is, és marad a közönséges, az emberi.

Azt hihetjük – és sokszor nem hagy nyugodni ez az érzés – hogy az Egyház veszélyben van. Pedig nem az Egyház van veszélyben! Azt a pokol kapui sem győzhetik le – de veszteség, vereség, sőt akár végletes pusztulás érheti utol az egyes embert. A világ ma semmivel sem barátságosabb a keresztényekkel, mint Néró idejében volt, csak a fegyverei mások. A fizikai pusztítás a teljes létezés szempontjából mindig is csak látszólagos és átmeneti sikert hozott számára, így a fegyvertár mára kiegészült a legkifinomultabb szellemi sérüléseket, csonkulásokat és torzulásokat, végső soron pedig valóságos és végletes halált okozó eszközökkel. Nincs nehéz dolga, mert az ember tudatosan kirekeszti gondolkodásából azokat a tényeket és felismeréseket, amelyek a – minden illúziónkkal szemben nagyon is töredékesen megismert – anyagi dimenziókon kívüli területeire utalnak a létezésnek. Lássuk be, hogy a létezés, a teljes valóság – vagy igazság, ahogy a Biblia mondja – értelmezési tartományából az a cseppnyi halmaz, amelyet a világ lát, és úgy-ahogy figyelembe vesz, nem is ösztönöz ellenállásra.

Azon nem csodálkozhatunk, hogy a világ Isten nélkül élő része nem érez veszélyt, sőt – örömmel és lelkesen fogadja a világméretű operáció minden előkészítő fázisát. Az azonban keserű és egyben felrázó, tettre késztető tapasztalat kell, hogy legyen, amikor azt látjuk, hogy az Egyház is kinyitja kapuit az Új Kor apostolai és prófétái előtt, amikor egyre több területen eltűnik a szent és a közönséges közötti ősi határ, és amikor Jézus Krisztus tanítása és élete olyan hamis értelmezést kap, aminek nyomán az ember foglalhatja el saját életében az Istent megillető helyet.

Isten a helyén van. Mindig ott volt, és mindig ott is lesz.
Csak mi vagyunk kitéve az elsodródás veszélyének.
Csak az ember képes a saját eltévelyedését és vakságát megvilágosodásnak, felvilágosodásnak értelmezve önként a halált választani.

A reformátorok üzenete nagyon egyszerűen: vissza az eredethez! Vissza az Isten szavához, kinyilatkoztatásaihoz, vissza az Élethez!

Ma sincs ennél jobb üzenetünk nekünk, akik Krisztus követőinek, keresztényeknek valljuk magunkat. Ma sem más az Egyház küldetése, mint képviselni az emberek, az emberiség előtt Jézus, a Krisztus megváltó, a halálból az Életbe átvivő üzenetét.
És ebben nincs helye megalkuvásnak.
Ebben nincs helye a modernizálásnak.
Ebben nincs helye az újraértelmezésnek.

Soha nem volt nagyobb szükség az Eklézsia Krisztus természete, lelke szerinti egységére, és ennek az egységnek a világ előtti megjelenítésére, mint ezekben az időkben. A külső ellenség – amellett, hogy a látványos és durva erőszaktól sem riad vissza – az alattomos, gyakran kifejezetten „világosság angyala” képében megjelenő, értékhamisító törekvéseivel igyekszik éket verni hívő és hívő közé, felismerhetetlenné tenni a szent és a közönséges közötti határt, és ezzel természetének lényegét, az isteni Lelket elvenni belőle… És sajnos felekezettől függetlenül egyre kevesebb azok száma, akiknél – ahogy mondani szoktuk – megszólal a vészcsengő.

Az Eklézsia belső megosztottságát ma egyre kevésbé a felekezeti határok jelzik, a törésvonal egyre inkább az új szellemiségre nyitottak, és az eredeti értékekhez, tartalomhoz – és mondjuk ki bátran! a Lélekhez, a Szent Lélekhez – ragaszkodók között alakul ki. Talán merész a gondolat, de megérett a helyzet arra, hogy egy újabb reformáció induljon el, amelyben az Eklézsia ma élő része is, mint Menyasszony, felkészül a mennyei Vőlegény fogadására.

Ha valljuk azt, hogy az Egyház Krisztus teste, amely élő, a fejjel közvetlen kapcsolatban álló tagokból áll, akkor azt is tudnunk kell, hogy az Egyház döntése nem valamilyen testület álláspontjának megfogalmazása, hanem mindig a tagok személyes döntésének, elköteleződésének összegződése a világ előtt.

Ha nem döntjük el magunkban, és nem fogalmazzuk meg a külvilág számára is hallható, látható módon azt, hogy kitartunk Jézus, a Krisztus mellett, hogy személyes és közösségi életünk normájának, zsinórmértékének tekintjük az Ő parancsolatait, akkor elvesztünk, és tűnhet úgy is, hogy az Egyház elveszett. Ha nem Jézus Krisztus és az Ő tanítása lesz újból gondolkodásunk, értékválasztásunk, egész életünk zsinórmértéke és vezérlő tekintélye, nincs többé értelme létezésünknek. Személyes szinten sem, és Egyházként sem.
Ha az Egyház nem mutatja a helyes utat, ha nem látszik a kontraszt a világ és az Eklézsia között, akkor nincs létjogosultsága többé ebben a világban.

Hála a Mindenható, teremtő Istennek, ma még van egy másik út is!
Ha a ma élő hívők – a reformátorokhoz hasonlóan – meghozzák azokat a személyes döntéseket, amelyek újból az élet középpontjába állítják Jézus Krisztus személyét, akkor személyes életünkben és az Egyházban is megvalósul az, amit Ő Péter apostolnak ígért: a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajtunk!

Forrás: https://www.evangelikus.hu/uj-reformacio-fele-unnepi-megemlekezes-reformacio-parkban