Ünnepi alkalomra került sor a Magyar Pünkösdi Egyház Soltvadkerti Gyülekezetében, amikor napfelkeltekor két testvérnőt merítettek be a Vadkerti-tóban, akik Jézusba vetett hitüket megvallva új életet kezdtek.
Az alábbiakban a két bemerítkező, Emőke és Ágnes bizonyságát olvashatjátok:
Emőke bizonysága
Egy gyülekezeti alkalmon éltem át először, hogy húsvét harmadik napján, vasárnap napfelkeltekor, Jézus feltámadásának hajnalán, az új életet, az új kezdetet, az új lehetőséget ünnepeltük. Dicsőítettük Jézus nevét, imádkoztunk a városért, a megújulásért, a szeretet sugaráért.
Ekkor született meg bennem az a döntés, hogy amikor eljön az elhatározás az életemben, akkor napfelkeltekor szeretném megosztani barátaimmal bemerítkezésemet, az új életet, az új kezdetet. Így is történt – egy friss hajnalon lelkipásztorom és az egyik legjobb barátom merített alá kisvárosunk tavában.
Fantasztikus volt megélni, ahogy a víz lassan ellepte az arcomat, és teljesen elfedte azt – azt éreztem, hogy az óemberem minden bűnnel, minden régi gondolattal, minden fájdalmammal ott maradt a tó alján. Aztán láttam, ahogy a víz újra megnyílik és a már felfénylő teljes nap sugara megérintette az arcomat. Ez volt életemben a húsvéti, hajnali csoda.
Ágnes bizonysága
Mielőtt meghívást kaptam egy testvéremtől a pünkösdi imaórára, nagy ürességet éreztem a lelkemben. Jó vallásosként minden vasárnap templomba jártam, de nem volt hatással rám. Eltelt a vasárnapból egy óra, de nem éreztem azt, hogy milyen jó lesz egy hét múlva is eljönni. Nem gyakoroltam a bizonyságtételt, pedig hetente többször is éreztem Uram áldásait. Nem hittem soha a véletlenekben, mindig éreztem, hogy ki áll mellettem a jó és rossz dolgokban.
Gyermekeim születése után egy szűrővizsgálat során olyan eredményt kaptam, ami miatt több műtétre is szükségem volt. Gyógyulásom után a boldogság olyan tüzet ébresztett bennem, hogy elkezdtem a személyes evangélizáció áldott útját. Már a kórházban betegtársaimmal együtt hallgattuk a keresztény rádióadásokat, hangosan imádkoztunk egymásért és megéltük azt, hogy a korábban hitetlen emberek elfogadták az Urat! Csodák történtek a kórterem falai között! Csodálatos, hogy azóta minden rákszűrés eredményem negatív lett.
Hálás vagyok, hogy most már nyugdíjas óvónőként kis unokáim csapatát terelgethetem a krisztusi útra. Bátran mondhatom, hogy nagy vágyat érzek imaórára, istentiszteletre járni, jelenleg már a pünkösdi gyülekezetbe. Ez a „másféle” hitélet elindította bennem a bemerítkezés gondolatát.
Lelkipásztorunk hiteles személye és türelme megérlelte bennem, hogy Istennek engedelmeskedve, egy hajnali órában, városunk tavában megtettem, amit az Úr olyan régen várt tőlem: bemerítkeztem! Ezt az örömöt senki nem veheti el tőlem! Ezt éreztem, amikor felbukkantam bűneim mélységéből egy új, bűntelen életre.
„Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára!” (Filippi 1,6)