„Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van.” (Zsid 10,35)

Mi, hívő emberek természetesnek tartjuk, hogy bízunk az Úrban. Erről sokszor tanúságot is teszünk, de olykor mégis előfordul, hogy meggyengül, vagy teljesen el is veszik a bizodalmunk. A Zsidókhoz írt levél szerzője is ismerhette ezt az állapotot akár saját, akár hittestvérei életéből. Ezért így figyelmezteti levelének olvasóit: „Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat”.
Megkérdeztem egyszer egy családi házukat építő testvéremet, hogy az otthonteremtés melyik időszaka volt a legnehezebb? „Amikor túljutottunk a munkálatok kétharmadán” – felelte ő. Addigra elfogyott a lelkesedés, úgy tűnt kifogynak a pénzből és belefáradtak az iparosokkal való huzakodásokba is. A befejezés pedig reménytelenül távolinak tűnt. Amikor sok küzdés után még továbbiak várnak ránk, könnyen elveszíthetjük a reményünket. A gyülekezet addig megtett nehézségekkel terhelt időszakáról így szólt a Zsidókhoz írt levél szerzője: „…egyrészt gyalázásokkal és gyötrésekkel nyilvánosan megszégyenítettek titeket, másrészt társaikká lettetek azoknak, akikkel ugyanez történt”. Az egyháztörténelemből is tudjuk, hogy az üldözés nem a végéhez közeledett, hanem egyre erősebben kezdett tombolni. Időszerű volt a kitartásra és a bizalom megtartására való felhívás.
Amikor e sorokat írom II. Erzsébet királynőtől búcsúzik a világ. Az egyik dokumentumfilmben többek között egy idézet szerepelt az uralkodótól, akinek közismert volt Jézus Krisztusba vetett erős hite: „Soha ne add fel, soha ne ess kétségbe”. Esetenként mégis megtesszük. Márk evangéliumából az a történet jutott eszembe, amikor Jézus kényszerítette tanítványait, hogy menjenek át a túlsó partra. Ő még maradt és imádkozott. Az övéi pedig küszködtek az ellenszéllel. A negyedik őrváltás idején ment csak hozzájuk Jézus a tengeren járva. Ennyi vesződés után szokott „elveszni” a bizodalom, ő pedig ekkor érkezett! A legsötétebb órában szólította meg őket: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Ezt teszi most is.

Pataky Albert