2024. szeptember 15-én hálaadónapi istentiszteletet tartott a Magyar Pünkösdi Egyház Keceli Gyülekezete. Az alkalom során Lettner Gábor, a pécsi Reménység Gyülekezet lelkipásztora és az Erdélyből érkező Hebron dicsőítő csapat szolgáltak.

Az istentisztelet elején Rémán Dániel, a gyülekezet lelkipásztora köszöntötte a jelenlévőket, mely során a Kolosséiakhoz írt levélből olvasott egy pár igeverset: „Hálát adunk mindenkor Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, amikor értetek imádkozunk, mivel hallottunk a Krisztus Jézusba vetett hitetekről és arról a szeretetről, amely valamennyi szent iránt él bennetek. Hálát adunk azért a reménységért is, amely készen van számotokra a mennyekben, amelyről már előbb hallottatok az igazság beszédéből, az evangéliumból. Mert ez hozzátok is eljutott, és ahogyan az egész világon gyümölcsöt terem és növekedik, ugyanúgy közöttetek is attól a naptól fogva, amelyen hallottátok, és igazán megismertétek Isten kegyelmét.” (Kolossé 1,4-6)

Ezután Lettner Gábor hirdette Isten igéjét a Lukács evangéliumából: „Ezután Jézus elment egy Nain nevű városba, és vele mentek tanítványai nagy sokasággal együtt. Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: Ne sírj! Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: Ifjú, neked mondom, kelj fel! Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának.” (Lukács 7,11-15)

Jézus a reménytelen helyzetek specialistája, be meri vállalni azokat a helyzeteket is, amikor az emberi bölcsesség már elfogy. A fenti igében egy olyan pillanatot látunk, ahol már végképp minden elfogyott. Egy özvegyasszonyról van szó, ami már önmagában is egy tragédiára utal, aki miután elveszítette a férjét, most az egyetlen fiát is kénytelen volt eltemetni. Mi ez, ha nem egy menthetetlen szituáció?

Az egyik irányból jön egy sokaság, akik a halottat követik, a másik irányból pedig jön Jézus a tanítványaival. Ez a két tömeg találkozik – az egyik reményvesztett, a másik pedig reménységgel teli. Az emberi tisztesség talán azt mondaná, hogy Jézusnak és az őt követőknek félre kellene állniuk, hogy utat engedjenek a gyászoló sokaságnak, de Jézus nem ezt teszi, hanem konfrontálódik az adott helyzettel.

Az egyik tanulság ebből a történetből a következő: bármilyen reménytelen helyzetben is vagy, Krisztus nem fog elmenni melletted. Ez az ő szakterülete és szeretné Isten királyságát bevinni ide is.

A másik dolog, amire tanít minket ez a történet, hogy Jézus a meghívásunk nélkül is hajlandó belelépni a problémákba. Szó nélkül tesz csodát – nem kérdezi meg az asszonyt, hogy mit szeretne, hogy cselekedjen. Krisztus annyira telve van kegyelemmel, irgalommal, jósággal, hogy néha kérés nélkül is megteszi a csodát.

A következő, amit látunk a történetben az, hogy Jézus gyakorlatilag átírja a mózesi törvényeket, amikor megérinti a koporsót. Megérinti a halottat és ezzel vállalja, hogy a törvény szerint tisztátalanná válik. Ha a fiú nem támadt volna fel, valószínűleg érvénybe lépett volna a törvény és csak a tisztulási idő után vált volna Jézus újra tisztává. Azonban megtörténik a csoda és a fiú feltámad. Az élet erősebb, mint a halál. Krisztus erősebb, mint az elmúlás. Krisztus erősebb, mint Mózes törvénye, mert az élet mindent felülír.

Arra is tanít minket ez a történet, hogy Jézus sohasem jön későn. Akkor sem, ha az emberi számításunk szerint néha mégis úgy tűnik. A fiú már halott volt, éppen vitték a temetőbe, amikor Jézus találkozott a sokasággal, de a látszat ellenére Jézus nem érkezett későn.

Amit még látunk ebben a történetben az az, hogy Jézus szeretne letörölni minden könnyet az ember szeméről. Nem szeretné, hogy az életünk fájdalommal és elmúlással teljen el és nem szeretné, hogy állandóan törölgessük a könnyeinket, hanem szeretné ő letörölni azokat. Nem csak odaát, hanem már itt a földön is. Az özvegyasszonynak is azt mondja, hogy „Ne sírj!”.

Azt is látjuk, hogy amikor Jézus belép a menthetetlen élethelyzetekbe, akkor megváltozik az események iránya. Az özvegyasszony élete eddig a gyászról, a leépülésről, a szomorúságról szólt, de amikor találkozott Jézussal, feltámadt a fia és vélhetően a sokaság sem folytatta az útját a temetőbe. Amikor Jézus belép az életünkbe, akkor nem leépülés lesz, hanem felemelkedés; nem széthullás, hanem összetartás; nem halál, hanem élet; nem reménytelenség, hanem remény.

Végezetül arra is tanít minket ez a történet, hogy mindig Istené az utolsó szó mindenben. Bátorítson ez minket arra, hogy amikor úgy érezzük, elfogy minden erőnk, elfogynak az ötleteink és reménytelen helyzetben vagyunk, akkor is Isten fogja kimondani az utolsó szót.

A hálaadónapi alkalom közös ebéddel zárult, melynek során a jelenlévőknek volt lehetőségük beszélgetni és építeni a közösséget.