„Árváknak atyja, özvegyek védője az Isten, szent hajlékában.” (Zsolt 68,6)

Amikor özvegyekre és árvákra gondolunk, akkor alapesetben olyan személyek jutnak eszünkbe, akiknek meghalt a házastársa, illetve a szülője. Ők azok, akik a legnagyobb veszteségeket szenvedik el, merthogy kitépődik az életükből a biztonságot jelentő személy, s nem tehetnek semmit ez ellen. Az utóbbi évszázadban tapasztalt folyamatok következtében azonban ki kell tágítanunk ezt a kört azokkal, akik hasonlókat tapasztalnak meg, csak némileg más módon. A válási-özvegyek és válási-árvák a társadalom felét (!) teszik ki… Mennyi férj-feleség és gyermek törik össze az otthagyottság miatt… Sőt, ide sorolhatók az átmenetileg összefércelt „alternatív családok”, ahol ugyan van egy újabb anyuka, vagy apuka, néhány mostohatestvér, de ők ma itt vannak, holnap már nincsenek… A gyász- és veszteségfeldolgozás napjainkban nagyon sok felnőttnek és gyermeknek jelent megkerülhetetlen és megmászhatatlan hegyet.

Az Úr Jézus szavai a szemünk előtt teljesednek be: „… megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül.” (Mt 24,12) Pál apostol reménykeltően fogalmaz: „De ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem” (Rm 5,20)

Jézus első prédikációjának alapigéjét Ézsaiás prófétától idézte. Ez volt – s ma is ugyanez az ő üzenete: „Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét, … vigasztalok minden gyászolót.” (Ézs 61,2)

A 68. zsoltárban Dávid erről az isteni vigasztalásról szól: „Árváknak atyja, özvegyek védője az Isten, szent hajlékában.” Az árvának, a gyászolónak, a veszteséget elszenvedőnek ő az élet-igazgatója, a kútfeje, az apai öröksége, a pénztőkéje. Az özvegynek, az eldobottnak, a feleslegessé nyilvánítottnak ő az ügyvédje, a bírója és felépítője. Ez az ígéret azonban nem automatikusan, mintegy „alanyi jogon” jár, hanem a Krisztussal való együttlakozásban jelenik meg, mert az az ő „szent hajléka”. Lakozzunk hát vele és hívjunk be másokat is ebbe a hajlékba, a vele való életközösségbe!

D. Nagy Tamás