„Ne bízzatok zsarolt javakban, rablott holmival ne kérkedjetek! Ha gyarapszik is vagyonotok, ne bizakodjatok el!” (Zsolt 62,11)

Alapvetően szeretjük a biztonságot, még akkor is, ha néha azért izgalmakra is vágyunk – bár ahogy idősödünk, ez egyre kevésbé jellemző ránk… Ennek a biztonságtudatnak része az is, ahogy az anyagi dolgainkat szeretnénk bebiztosítani. Jó, ha van egy jól fizető állás, amire nem csak hónapokig van szerződésünk. Jó, ha van tartalék, ami sokáig kitart, és ha mindeközben nem kell az életszínvonalunkat csökkenteni. Legyen biztosításunk is, amely bőségesen helyt áll egy káresemény után, és folytathatnám.
A fenti zsoltár első fele talán nem is volt soha jellemző ránk, hiszen remélhetőleg nincsenek rabolt javaink, és nem próbáltunk előnyhöz jutni zsarolás által. Ugyanakkor természetes áldásnak tekintjük, ha gyarapszunk, hiszen ismerjük az igét, mely szerint „Az ÚR áldása gazdagít meg, a gyarapodást nem lehet erőltetni.” (Péld 10,22)
Néha azon gondolkodom, hogy vajon mi is az igazi áldás az életemben, életünkben. Már többször láttam úgy emberek, de akár nemzetek életében is, hogy amikor az áhított áldás, a bőség és a remélt anyagi biztonság megérkezett, akkor egy folyamat indul el ott legbelül. Ez a folyamat pedig hamarosan abban is megnyilvánult, hogy már nem volt akkora szükség Istenre, mint korábban, hiszen, hála Istennek, a dolgaink jól mennek – az Úr nélkül is!
A fenti zsoltár nem azt mondja, hogy probléma a megszaporodott vagyon. Azt viszont kimondja, hogy ez ne vezessen az abban való (hamis) bizalomhoz. Néhány USA dollár bankjegyre rá van nyomtatva, hogy „Istenben bízunk” (In God we trust). Amikor csak ennyink van, akkor ezt mi is kimondjuk könnyen, úgysincs más kapaszkodónk. De vajon akkor is így gondoljuk ezt, akkor is csak benne bízunk, amikor ennél már sokkal többünk van? Ennek egyébként egy jó próbája az is, hogy a többől hogyan akarok jó szívvel még többet adni. Kórah fiaival együtt mondjuk el egy szívvel: „Minden forrásom belőled fakad.” (Zsolt 87,7)

D. Nagy József