ÚJÉVI GONDOLATOK

2021. január 1.

 
 

„Mert régenten mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők, különböző kívánságoknak és gyönyöröknek szolgái, gonoszságban és irigységben élők, gyűlölségesek, egymást gyűlölők valánk.
De mikor a mi megtartó Istenünknek jóvolta és az emberekhez való szeretete megjelent,
Nem az igazságnak cselekedeteiből, a melyeket mi cselekedtünk, hanem az ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületésnek fürdője és a Szent Lélek megújítása által,
Melyet kitöltött reánk bőséggel a mi megtartó Jézus Krisztusunk által;
Hogy az ő kegyelméből megigazulván, örökösök legyünk az örök élet reménysége szerint.”

(Titus 3;3-7, revideált Károli ford.)

Minden évről elmondhatjuk, hogy valamiért különleges volt, ha másért nem, azért, mert mindannyiunk személyes életében vannak ritka, akár megismételhetetlen, vagy legalábbis kivételes események. Veszítünk, de nyerünk is sok dolgot, és a göngyölített egyenleg soha nem nulla. Mindenki halad valamilyen cél, végkifejlet felé – vagy ha úgy tetszik – az arra való alkalmassága egyre erősebb, megalapozottabb lesz. Ahogyan az idő telik, egyre több személyes tapasztalat van birtokunkban, és ezek mind egyre határozottabban jelölik ki azt a pályát, ami végül életünk íve lesz.

„Minél messzebbre nézel hátra, annál messzebbre látsz előre” – mondta Winston Churchill. Az elmúlt esztendő a ma élő generáció életében rendkívülinek számított, számosan nem is tudtak a megpróbáltatásaival mit kezdeni. Olyan részei váltak egyszerre bizonytalanná az életünknek, amiket megkérdőjelezhetetlennek, természetes és kikezdhetetlen fundamentumoknak tartottunk. Kiderült, hogy az egyik leghétköznapibb betegség, az influenza is válhat kiszámíthatatlan gyilkossá, hogy iskolába járni számítógép, vagy mobiltelefon útján is lehet, hogy rengeteg munka, amihez méregdrága munkahelyeket alakítunk ki, otthonról is végezhető, sőt még erre sincs szükség, mert számítógépek megoldják, és az is, hogy még a XXI. században sem természetes, hogy haldokló szerettünktől el tudunk búcsúzni. Be kellett látnunk, hogy hiába van pénzünk és időnk, nem akkor és oda megyünk, ahova akarunk – és még számtalan dolgot, ami eddig legfeljebb a sci-fi világában, vagy rosszabb esetben rémálmainkban merülhetett fel.

Bölcs Salamon szerint „Van valami, a miről mondják: nézd ezt, új ez; régen volt már száz esztendőkön át, melyek mi előttünk voltak.” (Prédikátor 1;10) A ma élők nagy részének már nincs tapasztalata a világháborúkról, tíz-vagy százmilliók életét követelő járványokról, és egyre halványabbak az élelmiszer-jegyekről, az emberöltőkön keresztül természetesnek tartott hatnapos munkahétről, a legfeljebb háromévenkénti „nyugati” utazásról, vagy éppen az egyszerűbb családokban elérhetetlennek számító Matchbox játékautókról élő emlékek.

Ma egykét napi keresményünkből bármikor elrepülhetünk Európa legnyugatibb csücskébe, kánaáni méretű szőlőszemeket szemezgethetünk karácsonykor, és a „mecsbokszokat” is jónéhány családban seprűvel a legkönnyebb összeszedni a „természetesen” külön gyerekszoba padlójáról. És ezek a tapasztalataink észrevétlenül beleringatnak abba az illúzióba, hogy ez nem is lehet másképp, és különösen nem lehet rosszabbul. Pedig igen: volt már, és lesz is még rosszabb a világ, elég, ha néhány évtizedet vissza, és – bármennyire szeretnénk, ha nem így lenne – még ennél is kevesebbet előre tekintünk.

Talán ez az év rádöbbentett arra, hogyan tehetünk különbséget a szükséges, fontos, és a lehetséges és „kihagyható” dolgok között. Talán többen kezdtek el gondolkodni azon, mi az, ami jár, és mi az, ami jut, és hogy ezek hogyan változhatnak minden törekvésünktől, erőfeszítésünktől függetlenül. Talán megrendült az képzetünk, hogy kényünk-kedvünk szerint alakíthatjuk a dolgainkat, nincs semmi és senki, aki korlátokat szabhatna nekünk. Talán…

Az emberiség már az első emberpár döntésével rálépett arra az útra, aminek – akkor is, ha sokan nem így érzik – a végállomásához közeledünk, és az elmúlthoz hasonló időszakok figyelmeztetnek arra, hogy nem vagyunk felkészülve a végjátékra. Sem közösségi, sem személyes szinten. Churchill tudta, hogy a történelem jó tanítónk lehet, de szavai – minden értékük ellenére – csak korlátozott hatással vannak ránk, annyira eluralkodott bennünk a „mának élni” érzése, késztetése.

Talán már nem kétséges senki számára, hogy nagy változások akár – történelmi léptékkel mérve – pillanatok alatt bekövetkezhetnek. Hívő, a Szentírást olvasó-értelmező emberként cseppnyi kétségem sincs afelől, hogy az elképesztő technikai-technológiai fejlődés mellett az ember spirituális értelemben nem fejlődött, minden, ennek ellenkezőjéről szóló állítás csak elfedi a valóságot. Nem kis eufemizmussal azt szoktuk mondani, hogy ösztönlények, méghozzá a legmélyebb és legprimitívebb ösztönöket szabadjára engedő lények maradtunk, csak éppen a fizikai lehetőségeink nyíltak soha nem látott tágasságúra. Azért eufemizmus ez, mert a valóság az, hogy ezek az ösztönök nem az emberrel születtek – következésképp nem mentenek fel bennünket a felelősség alól – hanem az első életbevágó döntéssel választottuk őket. Azóta is minden döntés, ami megkérdőjelezi, vagy egyenesen semmibe veszi az Alkotó szándékát, ezen az úton taszít tovább. Ezért sérülnek, vagy mennek tönkre kapcsolataink, ezért alapjaiban igazságtalan megtermelt javaink elosztási rendszere, ezért teszi a technológiai fejlődés egyre kiszolgáltatottabbá az egyént, és minden csodaszámba menő technikai eszköz mellett is ezért nő egyre nyilvánvalóbban az ember biztonság iránti vágya.

Az emberiség az Alkotó Isten terve ellenére, és éppen az ettől való elszakadás, a korlátlan szabadság iránti vágyától vezéreltetve a létező leggyilkosabb börtönt építi magának – méghozzá „önként és dalolva”. Amit ma a biztonságunk garanciáiként ismerünk meg, az gyakorlatilag kivétel nélkül éppen az annyira hőn áhított szabadságunkat lopja el, és közben még a kontrollt is elveszítjük felette. Ma egy „átlagembernek” egyre kisebb az esélye, hogy átlássa, ismerje az őt körülvevő technológiákat, eközben pedig szélsebesen fejlődik az a struktúra, ami a legmélyebb rétegeig feldolgozza az ember természetét, és még a magában sem tudatosult vágyainak kiszolgálásával, gondolkodásának irányítását is magához ragadva személyes börtöncellákat épít körülötte. A közösségi médiumok algoritmusai „megtanulnak” minket, kiszolgálnak, és paradox módon nagyon rövid idő alatt ezzel irányítanak is minket – történik mindez a növekvő szabadság illúziójának erősítése mellett.

Minden, ami most haladó ideológiának és technikai fejlődésnek tűnik, önmagában lehetne ártalmatlan, vagy – kisebb részben – akár még értékes is, de éppen az ember minden tekintélyt elutasító törekvése miatt nem az. Ha nem ismerjük el, hogy van felettünk álló Értelem, akinek határozott szándékai vannak velünk (is), soha nem tudunk jól élni semmilyen lehetőséggel, és emelkedő spirál helyett önmagába forduló, öngyilkos dugóhúzóvá válik az életünk.

Pontosan tudom, hogy az ilyen sommás gondolatok megosztóak, vagy legalábbis felrázóak. Úgy érzem, most olyan a helyzet, amikor a megosztás, a felrázás nem kárt okoz, hanem elgondolkodtat, és talán segítség lehet abban, hogy a jó irányban folytassuk tovább. Ezzel a szándékkal és reménységgel kívánok mindenkinek az Üdvözítő Jézus Krisztus személyes jelenlétével megáldott, békés, boldog Karácsonyt, és céltudatos, reménységgel, kegyelemmel teljes Új Esztendőt.

Kecser István

2020