Samuel Peterschmitt, a Mulhouse-i Porte Ouverte (Nyitott Ajtó) Gyülekezet pásztora 2022.05.12-én Székesfehérváron járt Simon István lelkipásztor meghívására. A francia pásztor délután magyar pásztorok kérdéseire válaszolt, majd egy esti Istentiszteleten arról prédikált, hogy mennyire fontos, hogy a Szent Szellem jelen legyen az életünkben.

“A Szent Szellem mindig túlmutat azokon a határokon, amiket mi állítunk fel. Ha be akarod tölteni a feladatodat, akkor szükséged van a Szent Szellemmel való kapcsolatra.”

Az Országos Ifjúsági Misszió korábban kiadta Samuel édesapja, a Porte Ouverte Gyülekezet alapító pásztora, Jean Peterschmitt könyvét Most már látlak, Uram címmel.

Jean Peterschmitt – aki ma már elmúlt 95 éves – könyve tele van a Szent Szellem erejéről szóló, az alábbihoz hasonló személyes elbeszélésekkel:

„Házasságunk első éveiben keményen dolgoztunk, de jól is kerestünk. Nem volt hiányunk semmiben, de a szívünk e világ gazdagsága után vágyódott. Megvettük a párizsi autószalon legszebb autóját, minden szombaton együtt buliztunk a barátainkkal, a szívünk mégis kétségbeejtően üres volt. „Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor —, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!” A szívünk szomjúságát nem olthatták a világ dolgai. Akkor elkezdtünk imában válaszokat keresni. Minden este letérdeltünk az ágyunk mellé és így imádkoztunk:
— Uram, miért is vagyunk mi a világon?

Két év múlva az Úr váratlan módon válaszolt: Suzanne súlyosan megbetegedett.
Egyre többször került kórházba, amíg egy nap a kezelőorvosa azt javasolta nekem, hogy tartsuk otthon Suzanne-t, hogy szerettei körében halhasson meg.

Sötét felhők gyülekeztek családunk körül. Az életöröm helyébe óriási szomorúság lépett. Suzanne folyton azt kérdezgette, mi lesz a családdal és a gyerekekkel, miután ő eltávozik, ez megannyi tőrdöfésként hatolt a szívembe. Suzanne még alig múlt el harminc éves és már a biztos halállal nézett szembe. Hogyan tudtam volna elfogadni ezt a helyzetet, hogy élete virágjában itt hagyjon két kislánnyal?

Egyik sógorom, amikor egy alkalommal nálunk járt, felhívta a figyelmemet egy újságcikkre, amiben arról írtak, hogy cigányok sátoros evangélizációt szerveznek pár nap múlva Mulhouse-ban. Suzanne akkortájt nagyon le volt lombozódva, ezért szüksége volt egy kis felfrissülésre. Elvittem az evangélizációra, de túl sok volt az ének, és nem voltam hozzászokva ehhez a folklór jelleghez, így csalódottan hazaindultunk. Egyszer csak egy fiatalember, aki utánunk jött, megszólított minket:
— Máris elmennek? Miért nem maradnak még egy kicsit?
— Mennoniták vagyunk és az én bibliai látásom alapján nem túl mély dolog az, ami ebben a sátorban történik. Ráadásul a feleségem nagyon beteg. Haza kell, hogy vigyem.
— Maguk keresztények? Igazi keresztények? És ilyen betegek? Ez összeegyeztethetetlen az Írásokkal – jelentette ki.

Micsoda arcátlanság, micsoda merészség – gondoltam magamban –, így beszélni velem, mikor ilyen beteg a feleségem!
Mégis megkérdeztem tőle:
– Miért, maga tudna érte tenni valamit?
– Ha akarja, holnap elmegyek magukhoz és imádkozom érte!
– Rendben, akkor holnap várjuk.

Másnap meglátogatott és rábökött az Újszövetségben a Márk evangéliuma 16,18-ra: „…betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.” Korábban még sosem olvastam így Márk evangéliumának ezt a fejezetét. Soha nem vettem komolyan ezeket az igeverseket. Ez kinyilatkoztatás volt számomra. Beszélgettünk és elmondtam neki, hogy Suzanne-nak rettenetesek az éjszakái, panaszkodik és nyög, de nem tud megkönnyebbülni és nem tud megpihenni.
– Látom, hogy maguk hitetlenebbek, mint gondolják – mondta a fiatalember. – A következőt fogom tenni: rá fogom tenni a kezemet a feleségére és kérni fogom az Urat, hogy adjon neki jó éjszakai pihenést.
Rátette a kezét és hittel imádkozott érte. Egyszerre voltam meglepett és összezavarodott. Féltem, hogy soha többet nem találkozunk, ezért mielőtt elment volna, meghívtam a feleségével együtt másnap vacsorára. Ezt örömmel elfogadta.

Az éjszaka közepén feleségem a legmélyebb álmomból ébresztett kiabálva.
– Jean, ez hihetetlen, hihetetlen! Egyáltatlán nem fáj semmim! Teljesen elmúlt a fájdalom. Jaj, de jól érzem magam! Szinte repülni tudnék!
– Azt hiszem, igaza lesz annak a fiatalembernek – feleltem neki.
– Igen, azt hiszem, tényleg igaza van. Látod, teljesen meggyógyultam!

Másnap reggel teljesen megrökönyödtem, amikor láttam, hogy Suzanne fölkel, hogy reggelit készítsen a családjának, ezt ugyanis már régóta nem tudta megtenni. Miközben reggeli kávénkat ittunk és tele voltunk hálával az Úr iránt, Suzanne egyszer csak a tarkójára tette a kezét és felsóhajtott. Egy szempillantás alatt újra elborította testét a fájdalom, és ez rosszabb volt, mint az ima előtt. Otthon kellett maradnom, hogy Suzanne-t ápoljam. Egész nap egymást követték a rohamok. Ott maradtam mellette, remegve a félelemtől, hogy egyszer csak itt hagy minket.

Este a feleségével együtt érkezett hozzánk a fiatalember, aki közbenjárt Suzanne-ért. Az ajtóban állt még, és ahogy odaléptem hozzá, hogy üdvözöljem, megkérdezte:
– Hogy van a felesége?
– Nagyon, nagyon rosszul – mondtam.
– És hogy töltötte az éjszakát?
Suzanne, aki hallotta a kérdést, válaszolt neki a konyha másik végéből:
– Csodálatos volt az éjszakám. Nagyon jól aludtam!

Mikor leültünk az asztalhoz, a testvér elmagyarázta nekünk, hogy Isten nagyon komolyan veszi a szavainkat. Azt kértük az Úrtól, hogy adjon Suzanne-nak egy fájdalommentes, pihentető éjszakát, semmi többet.

– Isten a szavunkon fogott minket. Lehet, hogy nap közben rosszul érezte magát, de Isten megválaszolta a tegnapi imádságunkat: a felesége nagyszerűen töltötte az éjszakát. Most tehát engedelmeskedni fogunk Isten Szavának, ahogy a Jakab 5,14-16-ban meg van írva, hiszen önök keresztények: „Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt, ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer. Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.”

Amint megkente Suzanne-t olajjal, az összes feldagadt ízület, a bénulás, a szenvedések és a szívrohamok azon nyomban elhagyták a testét. Olyan boldog voltam, hogy a feleségem meggyógyult, hogy elkezdtem a környezetemben bizonyságot tenni Isten erejéről. A keresztény élettel kapcsolatos látásmódom teljesen megváltozott a felkavaró átélés után. Felfedeztem a csodatévő Istent, akit oly régóta kerestem.

Suzanne gyógyulása örömmel töltött el minket. A szívünk tele volt hálával a mi Urunk felé. Telt, múlt az idő, és mivel Suzanne kitűnő egészségnek örvendett, nagy vágyat érzett arra, hogy szüljön még egy gyereket, egy fiút. Én nagyon is meg tudtam érteni, de nem voltam nyugodt. Volt már két szép kislányunk és nem szerettem volna egészségügyi veszélynek kitenni a feleségemet azok után, amiken keresztülmentünk.

Az én Istenem megadta a kívánságát. Egy kisfiú látta meg a napvilágot 1965. január 20-án. Mivel pedig az Örökkévalótól kértük őt, a Samuel nevet adtuk neki. Samuel születésekor a háziorvosunk meglátogatott minket a kórházban egy nagyon késői időpontban.
– Mikor meghallottam, hogy Peterschmitt asszony szülni fog, kíváncsi voltam, hogy újra megnősült-e Peterschmitt úr, vagy ugyanarról a Suzanne-ról van szó – vallotta be.

Nem tehettünk mást, mint bizonyságot tettünk arról, milyen nagyszerű, hatalmas és irgalmas volt hozzánk az Úr. Számára, bár figyelmesen hallgatta bizonyságtételünket, minden lehetetlennek, hihetetlennek tűnt. Magatartásából megértettük, hogy az orvosi kar már a gyógyulást minden reményéről letett akkoriban, amikor Suzanne beteg volt.”

Így indult Jean Peterschmitt szolgálata. A Porte Ouverte Gyülekezet alapítása óta mára több ezer főre nőtt.

Ha szeretnéd megrendelni a fenti idézetet tartalmazó könyvet (ára: 1500 Ft + postaköltség), akkor jelezd részünkre az info@szegletko.org e-mail címen.