„Az iránta való bizalmunk pedig azt jelenti, hogy ha valamit az ő akarata szerint kérünk, meghallgat minket.” (1Jn 5,14)

Az „iránta való bizalom” segít abban, hogy a „témák” hatalmas tömegéből a Szent Szellemmel együtt kiválogatjuk azokat, melyekből „imakérések” lesznek. Jóllehet Isten előtt bármit kimondhatunk, de különbség van az Úrral való „társalgás” és a kéréseink felterjesztése között. Gyakran az Úrral történő kommunikálásunk a saját szívünkkel lefolytatott társalgás, amely jól szolgálhatja szellemi egészségünket, mégsem azonos a „kegyelem trónja” előtt való megjelenéssel. Oda nem az „ami csak eszünkbe jut” kéréseket visszük, hanem azokat, amelyekről már tudjuk, hogy az ő akarata szerint valók; amelyekről nem logikai következtetés, vagy igehelyek összeollózása, hanem a Szent Szellem által szereztünk bizonyosságot. Amiről így bizonyosságot szereztünk, mindazt kimondhatjuk az Úr előtt teljes merészséggel, bármilyen meghökkentő legyen is az!
Az „iránta való bizalom” bátor imakéréseire vonatkozó visszaigazolás először bennünk jelenik meg. A szívünkben keletkezik, ott születik meg annak a biztonságtudata, hogy kérésünk „meg van hallgatva” és jönni fog rá az Úr válasza. Az Úr és közöttünk levő kapcsolat valóságos meglétéből, annak „terhelhetőségéből”, erősségéből fakad és táplálkozik az iránta való bizalmunk. Ott legbelül, a szívben él és fejlődik, kívülről nem látszódik rajtunk, sőt nem is igazán tudjuk megjeleníteni mások számára. Az imameghallgatás mégis megmutatkozik abban, hogy milyen kéréseket fogalmazunk meg Isten felé és ezekre milyen arányban kaptunk választ.
A szívbeli bizalom embere könnyed, de nem felszínes; komoly, de nem komor; megfontolt, de nem akadékoskodó; merész, de nem szemtelen; mindent kimondó, de nem fecsegő; tudatában van az Úr előtti elfogadottságának, fürdik a tőle áradó szeretetben. Ebből fakad az emberek iránti kedvessége és alázata. Rendíthetetlen bizalma nem taszító, hanem vonzó, bátorító és építő.

D. Nagy Tamás